Eletelt egy év, újra borfesztivált rendeztek Csongárdon, akarom mondani Borünnepet. Egy szinte láthatatlan borvidék ünnepe ez, úgy tűnt, hogy szinte csak azok voltak kíváncsiak a kiállítókra, akik a helyi bor jelentős részét is elfogyasztják: a csongrádiak. Tavalyhoz képest nem sokat változott a rendezvény, most is inkább a vurstli jelleg dominált, lufi, szotyi, sósperec mellett 6-7 helyen lehetett csak a helyi borokat kóstolni. Vagyis inkább inni. Ugyanis állítólag tavaly annyira kevés kóstolópohár fogyott, hogy idén nem is készült, alapon műanyag pohár járt, szerencsémre az első borásztól sikerült kialkudnom egy üvegpoharat az egész rendezvényre.
És akkor a borok: miután egész évben lelkesen kutattam a csongrádi bort, első utam az eddig egyetlen pozitív élményt okozó pincéhez vezetett, Bodor Lacihoz. Biztató jelnek vettem, hogy a borvidék lovagjai is szép számmal gyülekeztek Lacinál, beálltam a kóstolósorba, rozéval kezdtünk. Hagyományos módon, fajélesztő nélkül, a kékfrankos levéből korábban leeresztve készítik, tisztességes tétel a kötelező gyümölcsökkel, de éppen palackozás után kóstoltam, kicsit kénesnek éreztem. Kadarka következett, illatában is szebb, jön a fűszeresség, játékosan karcsú, négy pont körüli tétel. A zweigelt nem hagyott különösebben mély nyomot, ezen éreztem legjobban az ászokhordót, nem igazán javítva az összképen.
A kékfrankos most nem volt olyan átütő, mint a korábban bontott, de így is stabil négy pont körüli, megbízható bornak tűnt. Mint megtudtam az első adag kékfrankos szűretlenül került palackba, talán emiatt volt a különbség. A végére maradt a cabernet sauvignon, pont olyan volt, mint amilyennek a fajtát homokon képzelem: gyümölcsös, közepes test, kevesebb tannin. Értelmetlen lenne összevetni egy Tivalddal, ebben megegyeztünk Lacival, de nem is hiszem, hogy ez lenne a cél.
Volt még egy kis időm, gondoltam itt az alkalom, hogy átnézzem Ungerbauerék kínálatát is. Az általuk javasolt sorrendben haladtam, így a 2006-os zöldveltelinivel kezdtem, sajnos nem volt már igazán elvezhető, illatában és ízében is savanykás almalét éreztem, valószínűleg jócskán túl volt már a csúcson. Sajnos a sorban következő chardonnay, sauvignon blanc és cserszegi sem volt emlékezetes, illatban mindegyiknél a fajélesztő dominált ízben pedig annyira jellegtelenek voltak, hogy egészen elment a kedvem az egész kóstolástól. A rozéjuk egy fokkal jobb formát mutatott, de a három pontos határon ez sem jutott túl. A pinot noir egy újabb kemény gyomros, kusza, szétálló bor, fajtajelleg nélkül. A kékfrankos felejthető, a sort záró cabernet sauvignon volt a sor csúcsa, stabil hármast adtam rá, nagyon könnyű vörös ivóbor.
Nem szomorkodnék a borvidék jövője felett aggódva, mert ugyan a jelen meghatározói (Gulyás, Ungerbauer, Csongrádbor) sajnos igencsak feledhető borokat gyártanak, de ha az a fajta alázat és tanulásvagy megjelenik, ami Bodorékat jellemzi, akkor felkerülhet Csongrád is a bortérképre.