Időnként agyalok azon, hogy milyen jó is lenne pontosan tudni, hogy milyen állapotban van a bor éppen a régóta őrizgetett palackban. Tudom persze, hogy az lenne az ideális, ha kartonnal vásárolnék egy-egy borból és félévente-évente bontanék, kóstolnék, így megismerhetném a bor szinte teljes életpályáját, ráadásul jó eséllyel elcsípném a csúcson is. Remek ötlet, de amíg az anyagi oldal megoldásán még dolgoznom kell, addig marad az orosz rulett borkedvelő módra. Bontás után pedig vagy gyermeki mosoly vagy komoly fejvakargatás jön a bor állapotának megfelelően.

Pont ezek a kételyek dolgoztak bennem akkor is, amikor az Etyeki Kúria 2010-es pinot-ját választottam ki. Azt tudtam, hogy szép bor volt, kóstoltam is a pár éve, egészen szép borra emlékeztem, a sokat szidott, nehéz 2010-es évből. Viszont azóta több olyan élményem is volt a 2010-es borokkal, ami arra a következtetésre juttatott, hogy ezek hamarabb kezdenek öregedni, mint más évekből.
Ezek után nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiöntés után csak úgy ömlöttek az erdei gyümölcsök és a cseresznye, idővel egyre több réteg mutatta meg magát: babér, cédrus, kis földesség, finoman rétegezve. Az illat nem hat idősnek, hűvösen elegáns, nekem valami ilyesmi a pinot. Sav, alkohol, tannin ideális egyensúlyban, a gyümölcsök itt egy árnyalattal halványabbak, mint illatban, de így is meghatározóak. A korty már mutat némi érett karaktert is, de közel sem mondanám öregedőnek. Jó pillanatban kaptam el, alig hiszem, hogy sokkal többet tudott volna még mutatni, ez most nagyjából hetes szint lehet, az egyik legszebb magyar pinot élményemet adta.