Kávéház belülről
2010. május 08. írta: metszo_ollo

Kávéház belülről

I. Borvidéki félmaraton, Szekszárd 2010

A főpróba megvolt: edzettünk sokat, felmértük a pályát, kóstoltunk szekszárdi borokat, ideje, hogy kiderüljön, milyen is volt az előadás!
Szombaton rendesen rápihentünk a versenyre és a péntek esti kóstolóra is, egy kis bográcsgulyás a tanyán, pihengetés, azaz mentális felkészülés és rajtszámátvétel szerepelt aznap a listánkon. Mindet szerencsésen letudtuk, tehát a felkészülés tökéletesen sikerült!
Kiadós reggeli után már csak pár óra választott el a rajttól minket, folyamatpsan egymással viccelődtünk ugyan, de gondolatban már a távval és az emelkedőkkel küzdöttünk. Egy órával a rajt előtt érkeztünk a helyszínre,  már komoly tömeg, mindenhol futók melegítettek, szólt a zene, csöppet sem úgy tűnt, mint egy kezdő rendezvény. Az idő ugyan reggel kicsit borult volt, szemerkélt is az eső, de dél körül kisütött a nap, a rajtkor pedig már kellemes meleg is volt. A srácok eldöntötték, hogy a historic kategóriájú buszt is ki kell próbálniuk és azzal mentek a váltóhelyre.
Bár kerestem a tervezett időknek megfelelő rajtzónákat, de nem találtam, így találomra álltam be a sorba és a rajtig hátralévő pár percben igyekeztem melegen tartani az izmaimat. Kimondottan jó hangulatú volt a rajtceremónia, elég sokan is voltak, ez mindig feldobja az embert, de próbáltam figyelni a tempómra az elején, nehogy pont az emelkedőkre fogyjon el a szufla. Együtt a mezőny, a tempó sem vészes, volt időm nézgelődni. Ami hamar feltűnt, hogy a rajtot elhagyva már senki sem szurkolt a futóknak, majd később ez odáig fajult, hogy a Palánk felőli úton a temető felé már volt autós, aki beszólt, hogy húzzunk már kicsit gyorsabban, mert dolga lenne. Remélem pár év alatt hozzászoknak a helyiek a versenyhez és megváltozik a hozzáállásuk, mert ez kimondottan zavaró volt.
Az első valamirevaló szurkolás Monspart Saroltához fűzödött, egy motorrossal száguldott fel-alá és sok megállóval buzdított mindenkit a saját stílusában, lelkesedésével. A temető után jött az első észrevehtő emelkedő, itt már többen gyaloglásra váltottak, majd az első frissítőpont után új erőre kapva folytatták. Kadarka utca, majd az első komolyabb emelkedő a börtön mellett: igazi fieszta-hangulat, sok néző, síppal-dobbal, zenével. Itt még az is életre kapott, aki már nagyon fáradt volt. Majd megkezdtük a kapaszkodást a Kálváriára. Félúton a lányaink buzdítottak: ez mindig nagyon jól esik, majd jön a váltópont előtti utolsó kapaszkodó. Elég megterhelő, sokan gyalogolnak már, én még viszonylag simán futok fel, jöhet Vika meg a váltás: 47.06 az idő. A gyors chip-csere után szólok neki, hogy menjen nyugodtan, ha tud, ő mégis friss erő, nekem meg már 8 kilométer a lábamban, még ha inkább sík is volt az a nyolcas. Lefelében kicsit pihenek, mert tudom, hogy jön a Csacska-szurdik. Az egyik rendező mondja a helyezéseket, szerinte 250 körül járunk, nem is rossz! Heimannékhoz meredek az út, tizedeli is a mezőnyt, szinte alig van, aki nem vált gyaloglásra, én még bírom, ha nem is gyorsan, de futva érem el a tetőt, Vika pár méterrel előttem, amikor megkezdjük a zuhanórepülést az Iván-völgybe. Jól megymindkettőnknek a száguldás, bátran megyünk, szinte folyamatosan előzünk. Nagyon oda kell figyelni, mert középen elég sok a hordalék, kosz, kövek, nem lenne jó elcsúszni rajta. Sorban jönnek most a pincék: a tetőn Heimann, lentebb Feketééknél bevillan a kóstoló meg a pincepörkölt, kicsit távolabb az úttól Németh Janó, majd Sebestyén Csabi, aki kint áll a pince előtt és szurkol. Ő az első borász aznap!

Meleg van már rendesen, lefelében Vika megint elment vagy 50 méterre, de látom még a hátát. Előttem két srác fut Soltvadkertről, Frittmann jut eszembe, hát ő is benézett ma! :) Következik a verseny neheze: Porkoláb völgy felfelé! Egy frissítő az elején, majd szépen elindulunk. Először csak finoman emelkedik, majd egy-egy komolyabb emelkedő jön: ez egyiknél utolérem az unokatesóm, gyalogol éppen. Megállok én is, pedig lehet, hogy menne még. Váltunk pár szót, szuszogunk, majd újra nekivágok. Szinte lépésben haladok, de futok! Az egyik helyen közvetlenül az út mellett motoros fűkaszával nyírja valaki a füvet, elég veszélyes és a port is nagyon felveri. A kanyarban mondom az egyik rendezőnek, hogy szóljanak már neki, a válasz engem is meglep: már szóltak neki, de fenyegtőzött, hogy elvágja a torkát annak, aki közelebb megy...
Talán száz méter lehet, amíg szintben haladunk, mielőtt az utolsó meredek kezdődik a Porkolábban. Ennyi nem elég a regenerálódáshoz, az utolsó emelkedő felét gyalogolnom kell. Fent a keresztnél balra és tudom, hogy lassan elindulunk lefelé. Ismerősöket látok, kérdezem tőlük, hogy Neiner András volt-e már, húsz méterrel előtted, érkezik a válasz. Ez szárnyakat ad, lefelében ismét jó tempót megyek, az alján váltunk pár szót Andrással, konstatáljuk, hogy a nehezén túlvagyunk, frissítünk, futunk tovább. A síkon készülök a Puskás Tivadar emelkedőre, emelem a tempómat is, úgy érzem van még erőm. A rokonság szurkol az emelkedő elején, mondom nekik, hogy Vika nagyon jól jön, pár perccel van mögöttem, majd megkezdem a felszállást. Ez most jobban megy, mint gondoltam, de a Kálváriára már ramaty állapotban érek, legalábbis az ott készült fotókkal biztos nem nyerek szépségversenyt.
Jól esik újra ismerősőket látni, Panna fotóz felfelé, a váltóhelyen Daninak szólok, hogy gyújtsa a rakétákat, mert hamarosan itt a váltótárs. Halmai Csabával is találkozok, már akkor felfrissülök, ha a sillerére gondolok, ezek az apró kis pluszok is sokat jelentenek abban a pillanatban.
Következik az utolsó négy kilométer, ráadásul szinte végig lefele, sima ügy, nem? Hát nem az. Miután leérünk a Kálvária dombról, már érzem, hogy köröz az ólommadár, de megyek tovább normális tempóban, várom a reggel kifigyelt frissítőállomást a 19-es jelzőtábla után. De sehol sincsen. És már nincs is több, pedig Saci néni még a rajtban is mondta, hogy a vége előtt 1 km-rel van frissítés. Elfogyott, felszívódott, nem vettem észre? Ki tudja mi történt? Szerencsére Vika a kórháznál csatlakozik hozzám, friss nagyon, szerez egy kis vizet is, ez segít, ekkor fordulok rá a célegyenesre, nem a lábam visz már, szinte semmit nem fogok a sok emberből, csak a célt figyelem, sprintre már nem is marad erőm, még pár méter és vége, sikerült! Az idő a tervezett 2 órán belül, ezzel elégedett vagyok. Fáradt vagyok, de annyira nem, hogy az első dolgom ne az legyen, hogy milyen bor jutott a befutócsomagomba. Bodrikutya és Németh Családi Pince kékfrankos, jól jártam! Eszmélek, hogy jó lenne Dani elé is kifutni, a lányoknál leadom a csomagokat, a komám ekkor ér a célegyenesbe, próbálom bíztatni, de látom, hogy elkészült az erejével, élete első futóversenye volt ez, ráadásul csak focival készült. Pár perc múlva fáradtan fényképezkedünk a célban, újra egy csapat vagyunk! Közben előkerülnek a szülők is, majd Neiner András is. Mosolyogva gratulálunk egymásnak, szerinte azért sikerült nekünk ilyen jól a verseny, mert a megfelelő helyen, a legjobb borokkal készültünk rá. Igaza lehet: olyan volt ez a félmaraton, mint a szekszárdi bor: kitűnő minőség egy kis finesszel, azaz nagyon jól megszervezett verseny, a táj adta sóval-borssal. Szerintem jövőre is futunk!

A képek ezúttal sajátok, az első a Kálváriáról mutatja a környéket, a másodikon pedig a fent említett négyes látható a célban.


 

A bejegyzés trackback címe:

https://hozamkorlat.blog.hu/api/trackback/id/tr711982993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.